Nemes Tekla Luca

Nemes Tekla Luca (11 éves), Szolnok

A legjobb múzeum

Egy kicsiny város legszélén, még a 18. század végén, állt egy nagyon nagy becsben tartott Múzeum. A város minden lakója tisztelte, ez volt a város büszkesége. Nagyon titkos és rejtélyes dolgok történtek ott. De most, a 21. század elején egy eléggé elhanyagolt kis romos háznak számított csak a városka szélén. Csak egyetlen egy ember tudta, hogy milyen hihetetlen dolgok történtek falai között, a város Vén Öreg Bölcse. Aki mindenről tudott. Még ő is a dédapjától tudta, akinek elmondta az ő dédapja, aki ott volt, látta az összes titokzatos eseményt. Ő is tagja volt valaha a Csapatnak, akiket úgy hívtak, hogy: Titkos Felfedezők. A Bölcs csak maga tudta a titkot, nem mondta el senki másnak, hiszen meg sem akarták azokat a régi történeteket hallgatni, úgy gondolták nem is igazak, csak biztosan ő találta ki. Így hát őrizte a szíve legmélyén a csodákat. Tőle mindig csak a matematikai dolgokat kérdeztek, tudniillik, mindenből kiváló volt, de matekból volt a legjobb. Nem látogatták gyakran meg, de azért voltak nála. Nagyon ritkán kérdezték a régi dolgokról, azonban a Múzeumról szó sem esett soha. Nem is tartotta rendben azt a ,, régi semmirekellő építményt” senki sem. Az Öreg Bölcs ment ki időnként, de az utóbbi időkben már nem járt ki. A dereka nagyon fájt és a lába sem volt túl jó állapotban. Egy kedves lány járt hozzá és ápolta. Ez a lány sem nagyon kérdezgetett tőle. Az Öreg Bölcs azonban nagyon szerette volna valakinek elmondani ezeket a titokzatos, régi dolgokat, jó lett volna valakivel megosztani ezeket a jó és fantasztikus eseményeket. Már érezte, hogy lejárt az ideje, olyan hiányérzete volt, amit el sem lehetne mondani, hogy nem adhatja át a tudását senkinek és elvesznek mindörökre azok a régi események, történetek amiket ő tudott, de leginkább a múzeumhoz fűződő rejtelmes, igaz történetek. Valahogyan megérezte, hogy a következő ember, aki be fog lépni az ajtaján, egy jó szívű, érdeklődő ember lesz és megoszthatja vele a tudását. Csakhamar eljött a pillanat, kinyílt az ajtaja és belépett rajta egy kislány, meg egy kisfiú. Újjak voltak a városban, az Öreg Bölcs sosem látta őket. Valami volt a szemükben, ami senki máséban eddig nem, egy furcsa csillogás, ismerős fény.

Amint megszólalt az egyik gyerek tudta, hogy ők azok.

- Elnézést, bocsánat, Ön az Öreg Bölcs, ugye?- olyan erőteljes hangon szólalt meg a kislány, amit soha nem fog elfelejteni az Öreg.

Egy talpraesett lány állt előtte hosszú barna haja kontyba volt rakva és a türkizkék szeme úgy csillogott, mint a gyémánt. Mellette egy világosbarna hajú fiú állt, ugyanúgy türkizkék szemmel, ami szikrákat szórt.

Ezek testvérek - gondolta az Öreg - és meg nem tudott megszólani. Életében sem gondolta volna, hogy még a Történet őrzőivel is találkozni fog.

- Kérem, válaszolna?- kérdezte újra a lány.

- Elnézést kérek, hölgyem, én vagyok, igen - mondta kissé izgatott hangon a Vén.

- Újjak vagyunk itt, az osztálytársaink azt mondták, hogy Ön mindent tud, és főleg szereti a múzeumokat, a segítségét szeretnénk kérni.

Ettől a hihetetlen mondattól a Bölcsnek pezsegni kezdett a vére, majd kiugrott a szíve a helyéről.

- Nem hiszem el, ez nem lehet- motyogta magánkívül az Öreg.

- Mit tetszik mondani? – kérdezte a kislány.

- Kedveskéim, már hogyne segítenék, nagyon régóta vártam rátok, nem hittem volna, hogy nekem jut a megtiszteltetés, hogy elindítsalak titeket utatokon- válaszolt majdnem sírva az Öreg.

- Kérem miről beszél, biztosan összetéveszt valakivel mi, mi nem…- mondta meglepődve a fiú.

- De, ti, ti vagytok, érzem- mondta átszellemülve a Vén - Nektek kell végigmenni a kapukon és végül…

- Elnézést nem értem - szólt ismét a lány - Tudna segíteni? Azt mondták az iskolában, hogy ön tudna segíteni a fogalmazásunk megírásában a múzeumról.

- Sokat tudnék nektek mondani, de inkább menjetek el a város végi múzeumba. Rejtélyes lesz, titokzatos, izgalmas. Menjetek el.

A gyerekek hiába kérdezték, többet nem szólt az Öreg Bölcs, csak kérlelte őket, hogy menjenek a múzeumba. Megfogadták a tanácsát.

A múzeum ajtaján lakat lógott. Látszott, hogy évek óta senki sem járt itt. A fiú kíváncsi volt mi lehet benn és az ajtót fel tudta feszíteni úgy, hogy a lakat rajta maradt és becsusszant a résen. A kislány követte.

Egy nagy teremben álltak, amiből több folyosó nyílt. A félhomályt egyre jobban megszokta a szemük. Sok embert ábrázoló festményt láttak, szobrokat, kitömött állatokat. Hátborzongató volt a látvány, por, pókháló mindenhol. A terem közepén a plafonról lelógott egy kőtábla, amire ez volt írva: Ember ha továbbmész fontolt meg minden lépésedet vagy még most fordulj vissza!

Nem mozdultak.

- Szonja? - szólt a fiú.

Összenéztek és látták egymás szemében a választ. Elindultak. A teremből öt folyosó nyílt, a végén mindegyik egy vasajtóval zárult. Az első ajtóra cikornyás betűkkel ez volt írva: Őskor. Kinyitották és beléptek. Élethűnek látszódó ősember alak állt előttük. Egy villanás és egy szellem jelent meg. Hátraestek ijedtükben. Az ősember barátságosan megszólította őket:

- Morglid vagyok. Üdv Szonja, Vázsony. El sem tudom mondani hány évezrede várok rátok.

- Honnan tudja a nevünket? - szólt a fiú.

- Hát nem mondta el a Vén Bölcs, hát semmit sem mondott, hogy én…- Elhallgatott és pillanatnyi szünet után folytatta. - Samu vagyok az ősszellem. Ti vagytok a megmentők, már több tízezer éve várunk benneteket. Ebben a múzeumban van az egész történelem, rajtatok múlik mi fog történni. Öt bűvös kérdés, öt kor, öt szoba, öt kulcs. Minden szobában lesz egy szellem, aki segíteni fog. Vigyázzatok, van egy kék vibráló szellem, Zingu, aki bárhol, bármikor megjelenhet és azon mesterkedik, hogy kudarcot valljatok! Ha megszereztétek az öt kulcsot, végül egy átjáróba juttok, ami elvezet egy kis szobába, ahol egy fekete kő lesz, amiben meg van írva a történelem. Felszabadíthatjátok az egész történelmet és a múzeumot, ha behelyezitek az öt kulcsot a kőbe. Ez az első állomás, az őskorban vagytok. Már mindent tudtok, menjetek! Remélem sokat tudtok a történelemről.

A meglepetéstől még magukhoz sem tértek a gyerekek és Samu szelleme eltűnt.

- Mi történt? Mit kell csinálnunk?- kérdezte bizonytalanul Vázsony.

Szonja válaszolni készült, de a padlóra mutatott, ahol hirtelen írás jelent meg: Épen maradt őskoponya. Alig olvasták el már el is illant az írás.

- Mi ez Szonja? Őskoponya?- hitetlenkedett Vázsony.

- Én sem éretem, de keresnünk kell egy koponyát - mondta határozottan a kislány. Kinek maradt meg legrégebbről a koponyája?

- Lucynak - vágta rá gondolkodás nélkül a fiú.

- Így igaz. Keressük meg.

Néhány perc keresgélés után megtalálták a csontokat és a koponyát, egy poros, Lucy feliratú faládában. Egyszerre nyúltak a kulcs után, ami tényleg a koponyában volt. Amint hozzáértek, mintha felkapta volna őket egy ismeretlen erő és a bejáratnál lévő terembe dobta le a gyerekeket.

- Itt a kulcs. Jöhet a második szoba - szólt nevetve a fiú.

A második szoba cikornyás betűi az ókort jelölték. Beléptek. Caesar szelleme állt előttük.

- Nincs sok időnk. Nem tudunk sokat beszélgetni, mert….- befejezni már nem tudta a szellem, egy félelmetes kacagás félbeszakította.

Zingu volt az. A két szellem hadakozni kezdett. Caesar szelleme odakiáltott a gyerekekhez:

- Mi volt az utolsó mondatom?

Vázsonynak vágott az esze és rávágta:

- Te is fiam, Brutus!

Semmi nem történt. Tovább folyt az viadal.

- Latinul!- üvöltötte Caesar szelleme.

- Et tu mi fili, Brute!- kiáltotta Szonja.

Abban a pillanatban, ahogy kimondta a két szellem eltűnt és egy kulcs csörrent a padlón. Megfogták, s ismét a nagyteremben találták magukat.

A harmadik ajtón Középkor felirat állt. Amint beléptek egy hajón találták magukat. Kolumbusz Kristóf szelleme szólt hozzájuk:

- A harmadik kulcs a vezérhajómon van, egy pergamenbe tekerve a székem karfájának az üregében. Első utam három hajója most süllyed el. Időtök csak egyen van keresni, fontoljátok meg a döntést.

- A Santa Marián - mondták egyszerre a gyerekek, de a szellem már eltűnt. Rohantak le a süllyedő hajó gyomrába.

Egy hatalmas faragott faszék állt a kapitány szobájában az asztala mellett. A karfában meglelték a kulcsot és ismét egy pillanat alatt a nagy terembe suhantak.

A negyedik ajtó az újkoré volt. Petőfi szelleme fogadta őket:

- Mondjátok ki hangosan a Nemzeti Dal első sorát, ahogy eredetileg hangzott, aztán fussatok fel a múzeum lépcsőjén. Most mennem kell, mert jön Zingu, az osztrákok bérence. Elcsalom, ti meg siessetek!

- Talpra magya….- kezdte Vázsony, de Szonja félbeszakította:

- Rajta magyar, hí a haza! Így hangzott eredetileg.

Abban a pillanatban megjelentek a múzeum lépcsői a lábuk előtt. Felszaladtak rajta. A legfelső lépcsőn két lábnyomot találtak.. Az egyikben a Nemzeti Dal megsárgult papírosa, a másikban kulcs. Elolvasták a verset, aztán fogták a kulcsot és a terembe repültek.

Az ötödik ajtó a modern kor. Belépve nagyapjuk szellemét látták:

- Végtelenül örülök, hogy ideértetek. Nem tudjátok, de az Öreg Bölcs az életét szentelte a múzeumnak. Ő a testvérem. Nem mondhattam el. A múzeumot a mi ükapáink alapították és évszázadokon át a családunk őrizte. Ti vagytok minden reménységünk - egy pillanatra elhallgatott. - Ebben a szobában kell a legfontosabb döntést meghoznotok. A kulcs édesapátok, a fiam íróasztalkulcsa. Ebben vannak a múzeum megmentésére a tervek. Ha vállaljátok, hogy továbbviszitek és mindentől megvéditek a múzeumot, akkor megmenekül, ha mást szeretnétek a jövőben, forduljatok vissza! - és a szellem köddé vált.

Ma egy modern épület áll a város szélén. Az épületen belül pedig egy több mint kétszáz éves öreg, de rendben tartott múzeum, ami bemutatja minden érdeklődőnek a régi időket, titokzatosan, izgalmasan helyszíneket, tárgyakat. Régi írásokat lehet olvasni, pénzérméket kézben tartani, ruhákat felpróbálni…Érdemes elmenni. A látogató a múzeum falában, a bejárat egyik oldalán, egy fekete kőben öt kulcsot is láthat. A másik oldalon pedig egy írás a múzeumról, egy dolgozat, amit egy Szonja nevű lány írt…