Múmiabarna - az egykor népszerű pigment sötét titka

forrás:https://news.artnet.com/art-world/mummy-brown-edward-burne-jones-2439399

szerző: Verity Babbs

fordítás: Birkás Babett

A Caput Mortuum – jelentése „halott fej” – a „múmiabarna” néven is ismert gazdag barna pigment volt, amely zavarba ejtő alapanyagból származott. A 16. századtól kezdődően az ősi múmiák szárított húsának felaprításával állították elő a pigmentet. Igen, jól olvasták! A viktoriánus Nagy-Britanniában és Európában virágzó iparág épült a mumifikált testekből készült festékek értékesítésére.

A múmiák a 12. század óta az európai gyógyszerek jellegzetes összetevői voltak, a tartósított tetemek felhasználásával készített orvosságokat különféle betegségek kezelésére használták, többek között fájdalomcsillapítóként és vérhígítóként. A festékpigmentekhez köthető alkalmazásuk a 16. században kezdődött, amikor az Egyiptomból és a Kanári-szigetekről származó mumifikált testeket fehér szurokkal és mirhával összekeverve finomra őrölték, hogy bitumenes festéket hozzanak létre. Időnként a pigment annyira népszerű volt, hogy a festék iránti kereslet nagyobb volt, mint a megmaradt ősi múmiák száma, ami a közelmúltban elhunyt holttestek felhasználását eredményezte.

„A múmiákat alapanyagul felhasználó festékgyártás régóta bevett gyakorlatnak számít, de most a kihalás veszélyezteti. A rendelkezésre álló múmiák száma napról napra csökken, miközben a kereslet irántuk egyre csak növekszik” – állította a minnesotai St Paul Globe-ban 1904. január 24-én megjelent cikk szerzője. „Ha a jövő múzeumai és látogatói érdekében meg akarunk őrizni bármilyen múmiát, azonnal véget kell vetni a tartósított tetemekkel való kereskedelemnek.”

A pigmentet számos a Preraffaelita Testvériség alkotóihoz köthető remekmű létrehozása során használták. Például Edward Burne-Jones: Merlin csábítása (1872–1877) című festménye, valamint a Burne-Jones és Dante Gabriel Rossetti által 1857 és 1859 között készített az Oxford Union Library-t díszító nagy falfestmények is tartalmaznak múmiabarna pigmentet.

Edward Burne-Jones, The Beguiling of Merlin / Merlin csábítása (1872-77).

Egyiptomi régészek az emberek és állatok tartósítására specializálódott legnagyobb és legteljesebb balzsamozó műhely, valamint két sír és egy műtárgygyűjtemény feltárása közben. Fotó: Abeer Ahmed/NurPhoto a Getty Imagesjóvoltából.

Burne-Jones egyáltalán nem volt tudatában annak, hogy a barna színű festék neve szó szerinti. Edwardot állítólag a pályatárs Lawrence Alma-Tadema világosította fel a pigment valódi eredetéről egy közösen elköltött vacsora során. Burne-Jones felesége visszaemlékezése alapján a művész először határozottan elutasította azt az elképzelést, hogy „a pigmentnek bármiféle köze is lehet valódi múmiákhoz. A festőművésznek az volt a szilárd meggyőződése, hogy a sajátos színnevet kizárólag a barna egy bizonyos árnyalatának leírására kölcsönözték. Amikor megbizonyosodott arról, hogy a festék valóban múmiák felhasználásával készült, azonnal otthagyta a vacsorázó társaságot, a műterembe sietett, és az egyetlen maradék festékestubussal a kezében visszatérve ragaszkodott ahhoz, hogy ott és akkor tisztességes temetési szertartás keretében vegyenek búcsút a tárgytól.

Burne-Jones unokaöccse, a szerző Rudyard Kipling jelen volt a festékestubus temetésén, és azt írta: „így hát mindannyian kimentünk és közreműködtünk – remélem Mizraim és Memphis szertartásai szerint –, és a mai napig képes lennék ásóval megjelölni a területet egy lábnyira attól a helytől, ahol a tubus a föld mélyén hever."

A múmiabarna festék népszerűsége a 19. század végére lehanyatlott, de a festéket a 20. század közepéig még árulták. A gyártó Roberson & Co. 1964-ben készítette el az utolsó múmiabarna tubusát, és az ügyvezető igazgató kifejtette, hogy „lehet, hogy néhány furcsa végtag hever még valahol, de mennyiségük nem elég ahhoz, hogy több festéket készítsünk. Néhány éve eladtuk az utolsó múmiánkat, azt hiszem, 3 fontért. Talán nem kellett volna. Többet biztosan nem tudunk szerezni.”