belépés
hírlevél
regisztráció
szakértőnk válaszol

A díjátadásról szóló cikkünk itt olvasható.

Móra Ferenc adósa vagyok - interjú Lipták Máriával

2017-ben Móra Ferenc-díjat vehetett át DR. CSIZMAZIÁNÉ LIPTÁK-PIKÓ MÁRIA, a szegedi Móra Ferenc Múzeum Közművelődési Osztálynak nyugalmazott osztályvezetője, a Múzeumi Oktatási és Módszertani Központ múzeumi koordinátora kiemelkedő szakmai tevékenysége elismeréseként. Ebből az apropóból készítettük vele az alábbi interjút.

Móra Ferenc adósa vagyok - interjú Lipták Máriával"Úgy gondolom közismert, hogy egy-egy bölcsész szigorlat előtt több kilónyi a tananyag. Így volt ez a mi irodalom szigorlatunk előtt is. A felkészülés idején Mórát mindig átlapoztuk, mondván, Mórát ismerjük. A vizsgán kihúztam a Móra-tételt, és ekkor döbbentem rá, hogy ez nagyon nincs így. Nem rúgtak ki, de nagyon szégyelltem magam. Amikor Trogmayer Ottó hívására a múzeumba kerültem, úgy gondoltam, hogy lehetőséget kaptam egy kis jóvátételre. Évekkel később, az egész napos, nagyon sikeres Móra-felolvasó nap után éreztem úgy, hogy talán sikerült kicsit lefaragnom szigorlati bűnömből. Miután megkaptam az értesítést a Móra Ferenc-díjról, az első gondolatom az volt, hogy Móra megint üzent nekem, újabb gesztust kaptam tőle. Most törhetem a fejem, hogyan viszonozzam."

Számodra mi a Móra Ferenc-díjnak a jelentősége? Meglepetést jelentett-e az elismerés? Milyen hozadéka van számodra?

Természetesen nagy meglepetést jelentett a szakmai elismerés, mivel én mindig úgy tekintettem a foglalkozásomra, hogy a mi dolgunk megteremteni a lehetőségét annak, hogy arra érdemes tevékenységek megvalósulhassanak, emberek ismertté váljanak, az első sorba léphessenek. Eközben én a hátsó sorban örülök az ő sikerüknek és jóleső érzéssel tölt el, hogy ebben az én munkám is benne van. Érdekes érzés volt az első sorban állni, tudva azt, hogy a mögöttem állóknak is köszönhetem, őket is képviselem.

Elsősorban az „ősbölényeket”, a korosztályomat, akik kiváló múzeumpedagógiai módszereket dolgoztak ki, akik számos olyan dolgot honosítottak meg a múzeumokban melyek ma is népszerűek. Csak azért nem írok neveket – edig nagyon megérdemelnék - mert félek, hogy valakit kifelejtenék. Akit érdekel kik ők, vegye kezébe az „Itt szabad az eget zöldre festeni” c. kötetet, sok érdekeset megtudhat róluk.

A 80-as években amikor az MRMK (Múzeumi Restaurátor és Módszertani Központ) évente rendezett 2-3 napos továbbképzéseket a múzeumi közművelődésben dolgozók számára, a résztvevők 60- 70%-a évről-évre kicserélődött. Az évről évre jelen lévők között pedig egy idő után egyre szorosabb munka- és baráti kapcsolat alakult ki. Sajnos nem emlékszem a névadóra, de a helyszín biztosan egy ilyen konferencia volt, ahol egyikünk azt mondta: itt, a sok fiatal között olyanok vagyunk, mint az ősbölények. A fiatalok cserélődtek, (vagy az ősbölényekhez csatlakoztak) az ősbölények kitartottak és az Ő munkájuknak köszönhetően épült ki a múzeumi közművelődés és a múzeumpedagógia. Számos olyan módszert dolgoztak ki, amelyeket aztán későbbi korosztályok újra „kitaláltak”, mert nem volt időnk, fórumunk arra, hogy megírjuk tapasztalatainkat, módszereinket. Nem volt még divatban az „élménypedagógia” kifejezés (a múzeumpedagógia is később honosodott meg), de e szerint dolgoztunk. Az „ősbölények” nagy része ma már unokáit neveli (talán már csak Káldy Mari aktív, illetve én vagyok „félaktív”). Akkor váltak el a múzeumoktól, amikor még nem súlyának megfelelően ismerték el munkánkat. Biztos vagyok benne, hogy örömmel fogadták kitüntetésemet, mert ezzel az Ő munkájuk is elismerést kapott.

A kitüntetést a MOKK koordinátorai is kapták. A történetüket évtizedekben, évszázadokban mérő munkahelyeink a múzeumok mellett a maga 10 éves múltjával a MOKK ifjonc. Az, hogy egy ilyen fiatal intézmény képviselőjeként kaptam a díjat, azt is jelenti, hogy ennek az intézménynek helye van a múzeumi világban és elismerik a tevékenységét.

A kitüntetésnek az önkéntesek képviselőjeként is örülök. A díj odaítélésében valószínűleg szerepet játszott, hogy 2010-ben –elsőként a vidéki múzeumok közül- önkéntes programot hirdettünk a szegedi múzeumban, melynek sok követője lett és napjainkban is sikeres programja múzeumunknak.

10 év után átadtam a koordinátori stafétabotot fiatalabb kolléganőmnek, végül mégse váltam meg a MOKK-tól, önkéntes koordinátorként dolgozom tovább. Nagyon jól esett, amikor azzal marasztaltak, hogy szükség van több mint 40 éves tapasztalataimra. Nem jellemző napjainkban az ilyen gesztus.

Önkéntese vagyok az MTA Szegedi Akadémiai Bizottságának, az „Akadémikusok - nyakkendő nélkül” című, a Szegeden élő akadémikusok életútját bemutató sorozat gazdájaként. A sorozat célja egyrészt, hogy megismertesse a szegediekkel a közöttük élő Európa- és világhírű tudósokat, (a városi televízió is bemutatja a tudós-portrékat) másrészt a televíziósok profi felvételei a helytörténeti gyűjteményt gazdagítják.

16 éve vagyok a Mozaik Kiadó által alapított Csizmazia Magánalapítvány titkára, mely Csizmazia György biológus, múzeumpedagógus szellemi örökségének ápolását tűzte ki célul. Évente természetismereti témájú pályázatot hirdetünk általános- és középiskolásoknak, a legjobb pályamunkák készítőit táborozni visszük és díjazzuk a mentoráló pedagógusokat is.

Ebben az évben lenne 90 éves Kass János. Több mint 40 taggal megalakítottuk a Kass János Baráti Kört és kiállításokkal, pályázatokkal, filmvetítésekkel, tudományos konferenciával emlékezünk Szeged szülöttére és díszpolgárára. Ennek a civil szerveződésnek nem csak elindítója, de titkára is vagyok. Az év eleje óta már sok sikeres rendezvénnyel idéztük föl Kass Mester munkásságát és még sok minden van a tarsolyunkban. Igazi „cselekvő közösség” szervezi a programokat, a festő kiállítást rendez, a Rajz Tanszék oktatói pályázatot hirdetnek, a bélyegeknek is van gazdája. Fő partnerünk a Móra Ferenc Múzeum, szövetségesünk a Somogyi-könyvtár, a Nemzeti Színház, a Szent Gellért Plébánia, a Mozaik Kiadó, a Szegedért Alapítvány, és ezzel még nem teljes a névsor. Bárkihez fordultunk eddig, mindenki örömmel támogatta kezdeményezésünket.

A felsorolás akár dicsekvés is lehetne, hogy mennyi mindennel foglalkozom, de számomra inkább annak jelzése, hogy kikhez tartozom. Az „ősbölények”, a koordinátorok, az önkéntesek, valamennyien hasznos, kitüntetésre érdemes munkát végeznek csak most éppen az én nevemet húzták ki a kalapból.

Móra Ferenc adósa vagyok - interjú Lipták Máriával

Milyen meghatározó hatások, példák, személyiségek inspiráltak leginkább pályád során?

Egy több gyűjtőkörű múzeumban lehetetlen, hogy az ember minden tudományágban tájékozott legyen, ezért csak akkor tud eredményesen dolgozni, ha olyan szakmai segítői vannak, akik magas szinten képviselik hivatásukat. Mindig fontos volt számomra, hogy a legjobb szakembereket nyerjem meg egy-egy feladatra. A jó munka jó barátságokat szül. Nyugdíjba menetelemkor az egyik elköszönő levélre ez a válasz érkezett:” Nem az íróasztaloddal voltam barátságban, a barátságunk nem szakad meg a nyugdíjazásoddal”. Igazán akkor tudtam jól dolgozni valakivel, ha emberi kapcsolatunk is volt egymással. Munkaköröm nagy ajándéka, hogy kiváló művészeket, tudósokat ismerhettem meg, sok szegedi képzőművész, építész, az ország számos múzeumában dolgozó kollégák lettek barátaim az évek folyamán és sokat tanultam tőlük.

Munkám során két ember volt rám nagy hatással. Káldy Mari szakmai tudásához mérhető ember talán akadhatna a környezetemben, de akiben e mellé annyi emberség és szeretet is társul, mint ami Őbenne van, olyat nem ismerek. Én hajlamos vagyok vitába szállni – akár indulatosan is - az igazamért, Ő mindig kedvesen és nyugodtan mond ellent, ha más véleményen van. Érvei mellé a belőle sugárzó „tyúkanyós” szeretet mindig meggyőzi a másik felet. Ha elbizonytalanodtam a munkámban, mindig Hozzá fordultam. Nem megoldásokat adott, hanem kérdéseket tett fel, és ezzel segített a jó döntés meghozatalában.

Móra Ferenc hűséges társa, Kotormány János mintájára „személye körüli minisztere” voltam Kass János grafikusművésznek, aki a közös munkák során atyai jóbarátommá vált. Mindig csodáltam azt az őszinte kíváncsiságot, kapcsolatteremtő képességet, amivel az emberek felé fordult, a bölcsességét, a nyitottságát s utánozhatatlan művészi fantáziáját és fantasztikus rajzkészségét. Bizalmára, amely közös munkánkat, a Kass Galéria kiállításainak és programjainak megvalósítását jelentette, jellemző a Faludy Györgyhöz kötődő történet. Faludy György látogatása országos szenzáció volt, amikor 1992-ben, hosszú emigráció után először jöhetett Magyarországra. Megérkezése után rögtön Szegedre indult, ahol a „Test és lélek” kötetéhez készült, Kass rajzokat bemutató kiállítást nyitotta meg. A kötet kiadójának munkatársa, aki Faludyt Szegedre kísérte, visszautazásuk előtt mesélte el, hogy komoly aggodalmakkal érkezett Szegedre. Valamennyi kérdésére, hogy hogyan alakul Faludy négy napos szegedi tartózkodása Kass János csak annyit mondott, „ a Marika megszervezte, majd Ő elintézi…”. Komoly ellenérzésekkel gondolt rám, a „mindent elintézőre”, s hogy aggodalma alaptalannak bizonyult, nevetve mesélte el kezdeti bizalmatlanságát irántam. Faludy György szegedi látogatása óriási sikert hozott és a költő is nagyon jól érezte magát. Akik ismerik egy-egy kiállítás vagy rendezvény ezer apró tényezőből összeálló szervezési feladatait, talán azok tudják igazán értékelni, hogy milyen nagyvonalúság, bizalom kellett ahhoz, hogy Kass Mester nem számoltatott be naponta és részletesen, hogy hogyan alakul ez a fontos program. Megbízott bennem.

A teammunka híve vagyok. Egy múzeumpedagógusokkal folytatott megbeszélés után valaki megkérdezte: „Ez kinek az ötlete volt?” Nem tudtuk megmondani, mert a mi ötletünk volt, mindenki hozzátett valamit. Ezért az együtt gondolkozásért szeretek együtt dolgozni a MOKK-os koordinátorokkal is.

Mostani fejjel milyen tanácsokat adnál fiatalkori, pályakezdő önmagadnak?

Becsüljük meg a másik ember fáradozását, nem csak a mi ötletünk az egyedül célhoz vezető, vonjunk be minél több embert a munkánkba. A jó eredményhez sok út vezet, ezek összessége az igazán hatékony. Még fiatalon, néptáncosként megtanultam, hogy egymásra figyelve, együtt kell megvalósítanunk a feladatot. Ha 12 lány táncol a színpadon, s az egyik téveszt, az a másik 11 produkciójának értékét is rontja.

A hetvenes évek végén, amikor a múzeumba kerültem komoly „ellenszélben” dolgoztunk kiváló kollégámmal, a grafikusművész Szekeres Ferenccel. A legfőbb vád az volt, hogy „kultúrotthont csinálunk a múzeumból”, ami a hangversenyeket, gyerekfoglalkozásokat, beszélgetős műsorokat jelentette és komoly energiákat kötött le ez a szélmalomharc. Pedig óriási közönségsikere volt a rendezvényeinknek. pl. a Bálint Sándor estnek… Bálint Sándor lebilincselően mesélt az életéről és az est felvételével a néprajzi gyűjtemény gazdagodott. Különleges élményt jelentett a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma tagjának, Tomori Violának a visszaemlékezése, amely a történeti gyűjteménybe került, és sorolhatnám a múzeumi tudományágakhoz kötődő könyvbemutatókat és más rendezvényeket. Nagyon tudatosan kerestük azokat a lehetőségeket, amelyek felkeltették a közönség érdeklődését, és amelyek a múzeum javát is szolgálták. A közönségünk ezt azonnal érzékelte, a kollégáknak kicsit több idő kellett hozzá. Hosszú idő kellett ahhoz, hogy „beérjenek” bizonyos kezdeményezések, a mai eszemmel talán türelmesebb lennék, és kevesebbet törődnék az „ellen-drukkerekkel”. Horváth Ferenc régész kollégám amerikai meghívást kapott, amelyben – nem kis meglepetésére - szerepelt egy olyan kívánság is, hogy számoljon be múzeuma gyerekeknek szóló programjairól. Szekeres Feri múzeumi matinés gyerekfoglalkozásaiból mutatott be néhányat, és nagy sikere volt vele. Hazaérve lelkesen mesélte, hogy a múzeumunkban „amerikai színvonalon” zajlanak a gyerekfoglalkozások s toleránsabb lett ettől kezdve a programjainkat illetően.

Napjaink őszi fesztiváljainak kedvelt programjai a raktárlátogatások, a mi múzeumunk programjában is szerepelnek. Ilyenkor eszembe jut az első ilyen rendezvényünk a 80-as évek elejéről, amikor szinte lincshangulat alakult ki – főleg a régészek voltak fölháborodva -, hiszen a „sáros lábú” látogatókat bevinni a raktárba komoly szentségtörésnek számított.

Ha lassan is, beérnek a dolgok. Ha én hiszek a saját elképzeléseimben és másokat is mellé tudok állítani, akkor már megérte.

Annak idején milyen okból választottad a múzeumi pályát, váltottál a közművelődési területről erre?

Tanári oklevelem átvétele után véletlenül lettem népművelő. Bár 16 éves koromtól foglalkoztam néptánc tanítással, egyetemi éveim alatt tagja voltam a kulturális bizottságnak és a szegedi egyetemi néptáncegyüttes vezetőjeként nem csak a műsor betanítása volt a feladatom, hanem a fellépéseket és más programokat is szerveztem, alapjáraton a tanári pályára készültem. A diplomaosztás előtt nem sokkal, tanáromtól, Bárdos Páltól kaptam egy telefon-üzenetet, hogy menjek el a Bartók Művelődési Központba. Tóthpál Józseffel, az igazgatóval már fél órája beszélgettünk, amikor kiderült számomra, hogy állásinterjún vagyok (akkor még nem így hívták). Hét élményekkel teli évet töltöttem az igényes közönségre specializálódott művelődési központban. Ez az időszak az irodalmi estek (Mensáros, Sinkovits, Latinovits) időszaka volt, nem fért be a közönség, annyi volt az érdeklődő. Szabad kezet kaptam a programok szervezésében így a népművészethez való kötődésem is helyet kaphatott. A népi hangszereket bemutató sorozatban az akkor még útjukat kereső Sebőék, a Muzsikás Együttes is fölléptek, és új színt jelentettek az intézmény programjában a megye népművészetét bemutató estek is. Végig jártuk a megyét Tóth Béla íróval, Horváth Dezső újságíróval és így válogattuk ki a szereplőket, azaz az érdeklődésem és a munkám összekapcsolódott, ami nagyon inspiráló volt.

Trogmayer Ottó hívására kerültem a múzeumba 1977-ben. Soha nem beszéltünk róla, hogy mi indította erre, de lelkes látogatója volt a művelődési központ rendezvényeinknek, s értékesnek tartotta azt a munkám során szerzett „kapcsolati tőkét”, amit később a múzeum javára fordíthattam. (pl. Lucs Ferenc műgyűjtőt én ismertettem össze a múzeum igazgatójával, s együtt győztük meg, hogy páratlanul értékes gyűjteményének a legjobb helye a múzeumban lesz, Kass János grafikusművész kiállításai, majd életműve is a múzeumba került). Ekkor még nem volt „népművelői státusz” a múzeumokban, engem csábított a járatlan út. Mint később kiderült, a nehézséget nem a múzeumi programok kialakítása, hanem a kollégák hozzáállása jelentette. Múzeumba kerülésemkor felmérést készítettem a tudományos munkatársak között, hogy szerintük mi az én feladatom. Voltak, akik úgy gondolták, hogy a színház- és mozijegyek beszerzése a kollégák számára, a másik végletet a szakmai tudás megszerzése képviselte (végezzem el az egyetemen a 8-10 - a múzeum gyűjtőköreihez kötődő - szakot, mivel ez elengedhetetlen feltétele annak, hogy ezeket népszerűsítsem, kitartott volna a nyugdíjazásomig).

Saját több évtizedes múzeumi szakmai munkádban mi az, amit a leginkább értékelendőnek tartasz? Mire vagy a legbüszkébb? (pl. ötlet, innováció, sikeres kezdeményezés)

Mindig fontosnak tartottam a személyes kapcsolatokat. A rendezvények előtt a terem ajtajánál háziasszonyként fogadtam a vendégeket, s így személyes ismerőseimmé váltak a látogatók. Megismertem a törzsközönségünket, s az érdeklődésük szerint csoportosított névsorokat állítottam össze, ami komoly segítséget jelentett a közönségszervezésben.

Szívesen mentem az iskolákba, mert fontosnak tartottam, hogy megismerjem a velünk kapcsolatban álló pedagógusok iskolai munkáját, a múzeum iránti affinitásukat, kéréseiket. Eltelt egy idő, amíg rájöttem, hogy hiába találtunk ki „zseniális” programokat a számukra, ha nem kérdeztük meg őket is, hogy mit várnak tőlük, mivel tudjuk a legjobban segíteni a munkájukat, véleményük hogyan teszi hatékonyabbá a közös munkát.

Az iskolai kapcsolatok „Achilles-sarka” az elfoglalt iskolaigazgató, ha az Ő érdeklődését fel tudjuk kelteni, nyert ügyünk van. Bevált gyakorlatunk volt erre, hogy fölajánlottuk az iskolaigazgatóknak hogy tantestületi értekezletüket (általában tanévnyitó vagy tanévzáró alkalmával került rá sor) a múzeum reprezentatív dísztermében tartsák meg. Nem ragaszkodtunk hozzá, hogy mi is lehetőséget kapjunk múzeumpedagógiai programjaink ismertetésére, vagy, hogy a program kötelező része legyen a múzeum kiállításainak megtekintése, - és talán éppen ezért - minden alkalommal sor került rá. Ha a múzeum igazgatója időt tudott szakítani arra, hogy néhány mondatban köszöntse a pedagógusokat, annak komoly „presztízs értéke” volt. Népszerű volt a pedagógusok körében, amikor az összejövetelek szünetében „Kávézzon együtt a Móra Ferenc Múzeum igazgatójával!” (néprajzosával, régészével stb.) programot hirdettünk. A közös kávézás alatti kötetlen beszélgetések alkalmával a pedagógusok több olyan dologról meg tudták győzni a múzeum igazgatóját, amit a kollégáktól talán nem fogadott volna el.

Ezekkel a példákkal arra szeretnék utalni, hogy nem feltétlenül csak a nagy akciók, látványos, nagy nézőszámot hozó sikerek jelentenek értéket, ahogyan ez az utóbbi időben előtérbe került.

A legbüszkébb az 1978-ban indított és napjainkban is hívó szót jelentő múzeumi matinéra vagyok. Szabados Árpád Nemzeti Galéria-beli Gyíkműhelye adta az inspirációt, amit mi - a kezdeti képzőművészethez kötődő foglalkozások után - a múzeum gyűjtőköreihez kapcsolódó foglalkozásokká bővítettünk (képzőművészet, néprajz, történelem-régészet, természettudomány). Voltak olyan gyerekek, akik óvodás koruktól az általános iskola befejezéséig a múzeumban töltöttek minden szombat délelőttöt, és volt rá példa, hogy egyik matinésunk a családi külföldi útról mondott le, mert nem akart kimaradni a matinés nyári táborból. Középiskolás korukban „tanársegédi” státusban kapcsolódtak be a munkába. A „kíváncsi gyerekek” jártak hozzánk, akik élvezték, hogy kérdéseikre nem egzakt tanári magyarázatot kaptak, hanem közös tapasztalás útján jutottak el a válaszokig s a humor és a játékosság szavak jutnak eszembe, ha ezekre a foglalkozásokra gondolok. Többen már gyerekkorukban mutatták kimagasló képességeiket, de van közöttük olyan, akikről felnőtt korban tudtuk meg, hogy „matematikus zsenipalánta” nevelődött közöttünk. Sokan közülük a meghatározó élményt pályaválasztásukhoz a múzeumi matinén kapták. Van történészünk, néprajzosunk, és többen közülük a biológiához kötődő élethivatást választottak. Dóró Peti gyógyszerészként egyetemi intézetvezető, (de gyakran eljön a nagy matinés rendezvényekre önkéntes segítőként). Janáky Csabi vegyészként tudományos kutatócsoportot vezet, Simon Kata a természetvédelem elkötelezettje (jogi diplomája mellé elvégezte a biológia szakot és szakirányú amerikai diplomát szerzett), Burkovics Peti és Nagy Kriszti az MTA Szegedi Biológiai Kutatóközpontban dolgoznak és aktívan részt vesznek a Csizmazia Alapítvány munkájában, Braun Melindát kutatásai mellett (Ő is biológus), hat hónapos Lili lánya köti le, akivel szorgalmasan látogatja a Cambridge-i múzeumok bébi-foglalkozásait, míg az apuka Varjú Peti, aki szintén „matinés” volt, az egyetemen tartja matematika óráit). Főleg a facebookon keresztül tartjuk a kapcsolatot (van egy múzeumi matinés zárt csoportunk), mivel sokan elkerültek Szegedről, de időnként megszervezzük a matinés találkozókat. A „matinés” fogalmat, mint a csoportba tartozás kifejezését annak idején a gyerekek találták ki, és az „öregmatinés” kifejezést is az érintettek honosították meg.

Volt egy „múzeumi osztályunk”. Nagyon fájt a szívem, amikor két tanév után meg kellett szakítanunk a mindkét fél számára érdekes, számunkra sok hasznos tapasztalatot nyújtó kapcsolatot. Egy ötödikes osztály életébe kapcsolódtunk be, s a nyolcadik végéig szerettük volna kísérni őket. A gyerekek gyakran jöttek múzeumi foglalkozásokra, de a foglalkozásvezetőink is rendszeresen fölkeresték őket az iskolában, ahol tanrend szerinti órákat tartottak, múzeumi szemléltetőanyagokkal dúsítva. Szekeres Ferivel közösen alakították ki (nem hagyományos módon) osztálytermük látványát. Az egyik gyereket szülei – a város másik felébe költöztek - át akarták íratni egy másik iskolába. Nem tudták rávenni, mert nem akart megválni a „múzeumi osztálytól” (a gyerekek nevezték el így osztályukat)

A jövőben milyen szakmai terveid vannak még? (pl. EFOP 3.3.3. projekt kapcsán vagy önkéntes múzeumi koordinátorként, szakmai utánpótlás nevelés kapcsán, stb.)

Van egy – a múzeumok számára fontos - generáció, akikre nem fordítunk kellő figyelmet, és ez az idős, korosodó, nyugdíjas, szépkorúak csoportja. Egyike vagyok azoknak, akik jól ismerik ezt a korosztályt, mivel magam is közéjük tartozom, ismerem életkörülményeiket, lehetőségeiket, vágyaikat, motivációikat. Ők azok, akik keresik a lehetőségeket, hogy hasznosan és kellemesen töltsék napjaikat, és olyan adottsággal rendelkeznek, a szabadidővel, ami nem jellemző a dolgozókra és a diák- korúakra. Ennek a korosztálynak a múzeumba szoktatására keresem a módszereket, a lehetőségeket és a partnereket. Ahogyan a múzeumpedagógiában is idő kellett hozzá, amíg megtaláltuk – és folyamatosan keressük - a leghatékonyabb módszereket, a múzeumandragógia is számos feladatot kínál (Kurta Mihály kollégánk várja a csatlakozni vágyókat).

Kikristályosodott-e saját ars poeticád a múzeumi közművelődést illetően? Hogyan fogalmaznád ezt meg? Mit tapasztalsz, a jelenkori múzeumi gyakorlat milyen viszonyban áll ezzel?

Én a múzeumi „aprómunkát” is fontosnak tartom. Érdemes lenne korosztályonként, vagy érdeklődésük szerint megkeresni a múzeumhoz köthető embereket, az éremgyűjtőket, a kisgrafika barátokat, a felnőtt és gyerek rajzkörök tagjait és számos más, a múzeum iránt nyitottak csoportjait. Munkánk fokmérőjeként a látogatói létszám „mindenek fölött álló” megítélése nem a valós munka fokmérője számomra. Mostanában gyakran idézem Bettina Habsbourg-Lothringen szavait, melyet egy önkéntes tanácskozáson mondott: „A múzeum hatékonyságának egyre fontosabb mutatója, hogy az „emberek gyűjtőhelyeként” is funkcionáljanak.